Virágkehely

Ahogy az élményt utólag szavakká formálom, olyan, mint amikor nagymamám ékszeres ládikójából válogattam össze kislány koromban a csillogó csecsebecséket. A felvillanó képek most is, mint megannyi ékszer hív, hogy szavakká formáljam őket, pedig szinte lehetetlen.
Mélyen belélegzem az Alpok reggeli levegőjét, mert az ablakot szinte hamarabb nyitom ki, mint a szememet. A csapból forrásvíz folyik, amivel felfrissítem ébredő testem. Meleg zokniba bújok és a kávémat szürcsölve várom, hogy a többiek is felébredjenek. Korán indulunk, hiszen minden perc kincs, amit a pályákon tölthetünk egy meseszép gyermeki elragadtatásban. Csillogó hótakaró, és hegyek ölelnek. Végtelen, időtlen hegycsúcsok, apró állatok talpnyomai, magaslatok és küzdelmek. Feszülő izmok, lélegzetelállító meredekségek, a ‘most’ megsemmisítő gyönyöre. Minden idegszálam egyre feljebb és feljebb emel, szinte repülök. Egyszerre vagyok koncentrált és éntelen. Hibázni nem lehet, túl nagy a tét. Megállni és félni sem, hiszen akkor vége, összeomlik a törékeny varázslat. A varázslat, amiért újra és újra nekivágunk. A harc és az élvezet izgalmas keveréke. A test brutális tudatában a testetlenség megmagyarázhatatlan lüktetése, hiszen valami magától teszi bennem a dolgát. Köd és buckák jönnek, de ezek az erők akkor is visznek. Vagyok is és nem is. Katartikus boldogság. Vajon mennyire adhatom át magam, hiszen a legkisebb hiba is elég…
Élet. Lesiklás. Alázat. Sors. Erő. Akarat. Létezés…
A nap végén üres tekintettel csatolok le. Hosszan kilélegzem. Visszatérek.
Mosolyogva újra rátalálok önmagamra.